Vedd észre, amikor ma „nem”-et mondasz, és helyette mondj “igen”-t a változásért!

A családommal a kedvenc éttermünkben ültem. Amíg vártuk, hogy megérkezzen az ételünk, a kisfiam a kedvenc könyvét nézte, aminek a címe „Keress és találj!”. Megkért, hogy keressem meg neki a mosolygó krokodilt. Ő tudta, hogy hol van – csak szórakozásból kérte ezt tőlem.

Bugyborékolt bennem a „nem” szó. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy „Nem, most kérlek nem” , és esetleg még sóhajtottam volna is egyet.

De mielőtt válaszoltam, megálltam. Elrejtettem ezt az érzést, hogy később újra megvizsgáljam, és e helyett azt mondtam: „Igen, mindjárt megtalálom.”

Erősíti a kapcsolatot gyermekünkkel az, ha gyakrabban mondunk igent, és ez által is boldogabb lesz a család.

Vedd észre, amikor ma

Mosolygott, és türelmesen várta, milyen gyorsan találom meg. Miután megtaláltam, keresett nekem egy másik tesztet.

A férjem és én elkezdtünk beszélgetni, amikor a fiam belemerült a könyvébe, aki hamarosan újra megszólalt: „Anya! Kérlek, találj nekem még 8 figurát!”

„Igen mindjárt.”

Nagy mosoly. Még egy kis nevetés is…

Kellemesen visszatértünk a beszélgetésünkhöz. Hamarosan megkért, hogy keressük meg a 9 rákot. Na, itt átadtam a vezérlést a férjemnek.

Miért van az, hogy szülőként szinte automatikus az a válaszunk, hogy „nem”?

Valószínűleg azért, mert a gyerekeknek korlátokra van szükségük – ezért gyakran ezt kell mondanunk.

Mégis, valahol az út során egyre gyakrabban fordulnak elő ezek a „nem”-ek. Tényleg ilyen gyakran kell nemet mondanunk? Később elgondolkodtam azon, hogy miért mondtam aznap majdnem „nem”-et az étteremben.

Részben a fáradtságom volt az oka. Meg hogy kényszerítve éreztem magam. Csak vissza akartam ülni és élvezni az ebédet. Nem igazán akartam keresni a mosolygó krokodilt.

A megszokás vezérelt. Szülőként korlátokat szabunk. Ez a dolgunk.

De mi van a többi dologgal, amit szülőként kellene tennünk? Nem kellene inkább megtanítanunk gyermekeinknek, hogyan kell élvezni az életet? Hogy megtalálja az örömeit? Hogy nekivágjon a kihívásoknak? – Hogy „igen”-t tudjon mondani önmagának és az életének?

Kapcsolat és erős családi kötelékek elősegítése

A családi ebédünk másként is alakulhatott volna. Mondhattam volna, hogy „nem, nem most”, és megpróbálhattam volna beszélgetni a férjemmel, miközben a fiunk egyre hangosabb és zavaróbb javaslatokat tett volna a figyelmünk elnyeréséért.

De olyan könnyű volt azt mondani, hogy „igen”. Ez csak egy apró kis kérés volt – de neki mégis olyan nagyon fontos.

Nem arról volt szó, hogy segítségre lenne szüksége a tárgyak megtalálásához. Tudja, hogy azok hol vannak.

A kapcsolatról volt szó.

Az „igen” kimondásával, ezeknek a tárgyaknak a megtalálásával élvezetes kis családi ebédünk kerekedett: a férjemmel beszélgettünk, mindenféle érdekes tárgyat találtunk, a fiunk pedig le volt foglalva és kapcsolódott hozzánk.

Az apró kis családi pillanatok sokszor tele vannak káosszal és energiával, de ha keressük – ha elfogadjuk ezeket és „igen”-t mondunk rájuk – ott, bennük, az örömöt is meglelhetjük.

Azzal, hogy ezen a napon tudatosan odafigyeltem, ezzel két dolgot tudtam felismerni:

  • Minden nap tartogat örömöt, még a hétköznapok is – csak nyitottnak kell lennünk rá.
  • Szülőként hatalmunkban áll családunk „alaphangját” megadni.

Mindenki kialakíthatja a szívből jövő őszinteség, a hála, az elfogadás és az öröm hangját a családjában. Ehhez mindössze annyit kell tenni, hogy tudni kell néha egy kis szünetet tartani, megváltoztatni a szemléletünket, kilépni a komfortzónánkból.

Amiről az IGEN kimondása nem szól

Mielőtt belemennék abba, hogy hogyan tudnánk még több elfogadást vinni az életünkbe, hadd fejtsem ki, miről van szó.

Ez nem arról szól, hogy folyton eleget kell tenni a kéréseknek. Az erőnket mutatja az is, ha „nem”-et mondunk, mert irányítanunk kell tudni azt, hogy a család hogyan tölti el az idejét.

Ez nem arról szól, hogy elengedjük a korlátokat, és hagyjuk, hogy gyermekünk minden vágyott TV műsort megnézzen, hogy visszabeszéljen, vagy, hogy minden este vacsorára édességet egyen. Ez nem az „Elfogadó Szülő”.

Nem arról van szó, hogy van egy úgynevezett „igen nap” (hasonlóan, mint a Jennifer Garner-es filmben), amikor az egész nap folyamán igent mondunk kb. mindenre, amit a gyermekünk kíván.

Ez nem arról szól, hogy figyelmen kívül hagyjuk a magunk számára fontos dolgokat, vagy korlátainkat. Előfordulhat, hogy nemet kell mondanunk, így magunk is kissé fellélegezhetünk, új energiákkal töltődhetünk.

Ehelyett arról van szó, hogy őszintén hallgatunk a szívünkre, és ezzel megakadályozhatjuk, hogy automatikusan a „nem” legyen a reakciónk.

Az „igen” kifejezése segít megtanulni a gyermekeinknek a Z ÖNszabályozást.

Az egyik legfontosabb készség, amelyet a gyermekeink életük első éveiben megtanulnak, az az önszabályozás, amelyet néha önuralomnak neveznek. Tény, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a kifejezéseket felcserélve használni. De a szabályozás egészen mást jelent, mint az ellenőrzés.

Gyakran gondoljuk az önkontrollról, hogy az puszta akaraterő. Hogy képesek vagyunk kordában tartani érzelmeinket, viselkedésünket és impulzusainkat. Hogy addig fojtjuk el magunkban az összes problémánkat, amitől aztán egyszer csak fel nem robbanunk.

Ez nem önszabályozás.

A szabályozás rugalmas. Nem mindig csak a lecsillapításról szól, időnként tüzelni, lelkesíteni kell tudni.

Arról van szó, hogy tudjuk, mikor van szükség egy kicsit több kontrollra, illetve mikor az elengedésre.

Block & Kremen 1996-ban közösen írt könyvükben ezt így fogalmazzák meg:

„Az emberi cél az, hogy a lehető legkevésbé legyen ellenőrzött és csak annyira legyen túlszabályozott, amennyire ez feltétlenül szükséges”.

Legyen a lehető legkevésbé kontrollált – hogy el tudjon engedni, hogy élni tudjon.. Az „igen”, az elfogadás megfogalmazása segít nekünk ebben. Az elfogadás: a kontroll, a korlátok és a csípőből való ellentmondás legfőbb ellensége.

Az „Elfogadó agy: hogyan neveljük a bátorságot, a kíváncsiságot és a rugalmasságot gyermekeinkben” című írásban Daniel Sigel M.D. és Tina Payne Bryson az „Elfogadó agy” és az „Elutasító agy” közötti különbséget vizsgálják:

„Az Elutasító Agy az embertársakkal való bármiféle kapcsolatba kerülés során valamiféle reakcióra késztet bennünket,, ami szinte lehetetlenné teszi a hallgatást, a jó döntések meghozatalát, vagy az együttműködést egy másik személlyel. A túlélésre és az önvédelemre való összpontosítás lesz a legfőbb szempont, így megszűnik a világgal való kapcsolattartás és az új tapasztalatok, tanulságok tanulása. Idegrendszerünk felidézi a már ismert „harc/menekülés/ledermedés” sugallatát, megakadályozva ezzel, hogy nyitott legyél, másokhoz kapcsolódj, és rugalmas válaszokat kínálj.

Ezzel szemben az Elfogadó Agy az agy különböző áramköreiből származik, amelyek aktiválódnak, és inkább az üzenetek befogadásához, mint az azokra adott válaszlépésekhez vezetnek. Ennek eredményeként úgy érezzük, sokkal inkább képesek vagyunk arra, hogy erős, világos és rugalmas módon kezeljük a kihívásokat. Ebben az elfogadó agyállapotban megnyílunk az egyensúly és a harmónia érzéséhez, lehetővé téve számunkra, hogy új információkat szívjunk magunkba, asszimilálódjunk, és új információkat sajátítsunk el.”

„Igen-család”-nak lenni nem arról szól, hogy feladjuk az egészséges korlátokat és nem tartjuk többé tiszteletben a határokat, hanem arról, hogy boldog család legyünk – azaz legyünk nyitottak, rugalmasak és kapcsolódjunk egymáshoz.

Meghallani, amit a család tagjai ténylegesen mondanak. Magunkévá tenni, befogadni, nem csak egyszerűen válaszlépést tenni. Az ilyen családban élő gyermekek is magukévá fogják tenni ezeket a készségeket. A negatív, csak önmagával való megbeszélés alábbhagy, helyette a kíváncsiság és a rugalmasság pedig fokozódik.

Amikor megállunk, hogy valóban meghallgassuk, amit a gyerekeink kérnek tőlünk, rájöhetünk, hogy a gyerekek mindezekkel az apró kérésekkel, a kéréseik útján kapcsolódni akarnak hozzánk. Ezek az apró örömök pillanatai, amelyeket viszont akaratlanul is kihagy(hat)unk, mert túl gyorsan mondjuk, hogy „nem, nem most, talán később. ” Ha csak egy kicsit gyakrabban mondunk „Igen”-t, az a boldogulásról szól, nem csak a túlélésről.

Egy „igen” a boldogulásról szól, nem csak a túlélésről.

Az

Hogyan lehet „Igen”-családdá válni: útmutató a boldog családi élethez
1. Tartson, egy kis szünetet mielőbb nemet mond.
  • Kérdezd meg magadtól: tényleg nemet kell mondanom?
  • Ez fontos korlát?
  • Árthat-e, ha igent mondasz?

Meglepő, hogy milyen gyakran „nem” az automatikus válasz. Mi felnőttek vagyunk – ők gyerekek. A sütit a narancslébe mártják. Viccből. Azt mondjuk: „ne, kérlek, ne mártsd a sütit a narancslébe.” De mi van, ha igent mondanánk – néha?

Az rendben van, ha a te korlátaid eltérnek az én korlátaimtól és mások korlátaitól. Lehet, hogy rendben van a narancslében lévő süti, de lehet, hogy ez már túl sok. A lényeg az, hogy tudatosan, és nem automatikusan mondjuk ki a „nem” vagy az „igen” szót.

Mielőtt válaszolunk a gyermekünknek, tartsunk szünet. Lélegezzünk be és ki. Gondoljuk át.

Kérdezzük meg magunktól, mit kér valójában a gyermekem? Mi kell neki valójában? Mi áll e viselkedés mögött? Tényleg nemet kell mondanom erre? Van e mód arra, hogy ezt igenre változtassuk?

A viselkedés kommunikáció. Gyorsan és automatikusan válaszolunk, de egy kis szüneteltetés lehetőséget ad arra, hogy, hogy az ő valójukban lássuk meg őket.

2. Légy nyitott és hálás a kis örömökért

Beleragadunk a gyereknevelés napi rutinjába. Mosás, főzés, takarítás – ezek ismétlődnek nap, mint nap.

Kutatók szerint a „boldogság” csökken a gyermekvállalás után. Általában a boldogság egyet jelent az elégedettséggel és a nyugalommal, amiben azt hiszem szülőként ritkán van részünk.

De talán nem a boldogság az igazi cél.

Emily Esfahani Smith a „Jelentés ereje: kiteljesedést találni a boldogság megszállott világában” című könyvében ( „The power of meaning: findig fulfillment in a world obsessed with happiness”) azt mondja, hogy inkább egy értelmes, sokatmondó élet az, nem pedig a boldog, amely igazán jó közérzethez vezet az életben.

A jelentés négy pilléréről beszél: az odatartozás, a cél, a történetmesélés és a transzcendencia.

Mindezt fellelhetjük a munkában és a szülősködésben is. 

Teremtsük meg az összetartozás érzését a családban – elfogadás, öröm és kapcsolat a család minden tagjával. Célunk értelmét a gyermekek nevelésében, hogy általa váljanak ők is elfogadóvá az életükben, hogy legyenek kíváncsiak, rugalmasak és bátrak. Meséljünk nekik és legyenek rituáléink. És igen, a transzcendencia – emelkedjünk felül a pillanatnyi zűrökön és pörgésen és lássuk meg a nagyobb perspektívát.

A dolgok értelme már ott van, a mindennapok pillanataiban.

Mint amikor egy kaotikus napon, amikor a gyerekekkel való együttlét csupa stressz és megterhelés, elengedni a feszültséget, és bulizni egyet, kiengedni a gőzt a gyerekekkel, ezt jelenti az igen.

Valószínűleg nem minden nap jó. De minden napban van valami jó.

Igen, értem, és benne vagyok, hogy mulassunk egyet. És az is ok, ha beleugrassz a pocsolyába.

3. Változtasd meg a nézőpontodat: Nézz fel

„A transzcendens állapotok azok a ritka pillanatok, amelyek a mindennapi élet nyüzsgése fölé emelnek. Önmagad érzékelése elhalványul, és úgy érzed, kapcsolódsz egy magasabb valósághoz. ” – Emily Esfahani Smith

A transzcendencia az, amikor a jelen helyzetet meghaladó dolgokra gondolunk – egyszerűen a nagyobb képre.. Ez olyan egyszerű lehet, mint felnézni az égre, a természetben lenni, egy művészeti alkotást megnézni, írni. Elveszítjük az idő érzékelését, és belépünk egy másik térbe.

A boldogsággal kapcsolatos kutatások azt sugallják, hogy amikor nem vagyunk jelen mindabban, ami itt és most történik, akkor boldogtalanabbak vagyunk. Sokszor nem vagyunk jelen – elég ha csak arra gondolsz, hányszor nézed meg a telefonod egy nap.

Ha legközelebb rossz napod lesz vagy csak nem jól sülnek el a dolgok – vidd ki a gyerekeket a szabadba.. Nézz fel – a felhőkre, a csillagokra, a fákra. Még a nyűgös babákat is megnyugtathatja, ha a szabad levegőn tartózkodnak.

Tehát – ha teheted – mondj „igen”-t, igyekezz elfogadni a helyzeted és a gyerekeiddel nézzetek fel az égre!

4. Fogadjuk el ezt a szakaszt

Az „igen” kimondása egyenlő az elfogadással – ebben az elfogadásban pedig benne van a szeretet. És bár van három 5 év alatti gyermekem otthon, melósak, zűrösek és hangosak, de elfogadom, és „igent” mondok erre.

Most itt tartok. Elfogadni azt a tényt, hogy a gyermekünk egy gyermek, és hogy ezért szeretjük éppen mert gyermek. Egy 25 éves fiatal valószínűleg nem fog engedélyt kérni, hogy belemártsa a sütit a narancslébe.

Az ártatlanság és az élet iránti kíváncsiság az oka, amiért a gyermekek vonzódnak ahhoz, hogy csodálatos vagy hátborzongató dolgokat tegyenek.

Milyen gyakran fojtjuk el ezt a csodálkozást? Milyen gyakran zárjuk ki azt a legtermészetesebb körülményt, hogy mit jelent gyermeknek lenni?

Gyermeked szomorú valami miatt – IGEN rendben van, ha szomorúnak érzi magát.

Gyermeked nehezen adja át a játékát – IGEN a gyermek ilyenkor tanul és felfedez. És nem baj, ha még eddig nem tudott megbirkózni a feladattal.

Gyermeked nem akar fürdeni – IGEN annyira elfoglalt a játékkal. Szeret játszani ezzel a játékkal. Te is szereted a buborékokat. Vigyük a játékot a fürdőbe!

Gyermeked születésnapja van – IGEN bele lehet tenyerelni a tortába, és maszatosnak lenni.

Nehéz hét volt az iskolában. Talán ez volt az iskola első hete. – IGEN, akkor bújjunk pizsibe, pénteken délután 17: 30 –kor, vacsorára együnk pattogatott kukoricát és nézzünk meg egy jó filmet.

Gyermeked a kanapén ugrál – IGEN, vegyük le a párnát, és így a padlóra átugorhat.

Gyermeked szeretné belemártani a sütit a narancslébe – otthon, csak te vagy ott és ők – IGEN, lehet, és majd mondják el, milyen az íze! Légy kíváncsi!

Építsetek várat!

Mondj IGEN-t a gyerekkorra!

Mondj igent a nem olyan szép műalkotásokra, a kanapé-várakra, a fára mászásra, a palacsinta vacsorára, a fagylaltra télen, a sokáig fennmaradásra és a hullócsillag figyelésére, a korai ébredésre és a napfelkeltére.

Ezzel segítjük gyermekeinket abban, hogy megtanuljanak szabályozni, elköteleződjenek és kíváncsiak legyenek a világra, hogy nyitottak és fogékonyak legyenek az új ötletekre és tanulnivalókra, megtapasztalják a csodálkozást, elfogadják a kihívásokat és megdolgozzák azokat. Az igen kifejezésével tiszteletben tartjuk autonómiájukat, érzelmeiket, energiaszükségletüket, kapcsolati igényeiket.

Nem kell uralnunk, irányítanunk, vagy elfojtanunk a gyerekeinket. Nekik és nekünk is szükségünk van korlátokra, és a „nem” szükséges része ennek. De – ne felejtsd el mondani, hogy „igen”.

Iratkozz fel a hírlevélre

Van kérdése és fel szeretné venni velünk a kapcsolatot?
Hívjon vagy írjon.

+36 30 177 4242

Galéria

Hétfő – Péntek:
08:00 – 20:00

Szombat:
10:00 – 16:00

© 2021 – KidLife. Minden jog fenntartva.